A Xibalba az egyik élő bizonyítéka annak, hogy Kaliforniában nem csak cincogó gördeszkás punkok vannak. Laptördelő lépcsőkről és szanaszét fújkált medencékből ugrottak bele az egészbe, alapnak ott volt a kilencvenes évek zenéje, meg persze az a fajta őrület, ami le akar bontani a picsába mindent. 2010 körül szerintem már bőven leáldozóban volt a metalcore, elkezdett kurvára hígulni a dolog, de ezek a latin-amerikai gyerekek azért még oda rúgtak egy nagyot. A bemutatkozólemez és a Hasta La Muerte is oda bírt baszni a súlyos dögökkel. Minden ott volt, ami jó tud lenni a metál / hardcore keverékben. Csak közben én nem tudom eldönteni, hogy mennyire szeretem, kicsit ugyanis szkeptikus vagyok ezzel a túlhúzott hangzással. Simán megcsinál, mert van annyira brutális, de közben van benne valami nagyon mesterséges is. Szóval kérdőjelekkel mentem neki az Ãnos En Infierno című negyedik lemeznek, de igazából nem bántam meg, hogy megrágtak és kiköptek. 

Ahogy írtam, alapnak ott a kilencvenes évek és most is hallom, hogy egy rakás banda öröksége mellett végleg elköteleződtek, ezek pedig pont azok a zenekarok, akik egykor engem is irányba tettek. Crowbar, Sepultura és Slayer. Azért ebből az irányból elég jól lehet építkezni. Főleg, ha a mai technika már megengedi, hogy a fémszörnyeteg legalább hetven tonnás legyen és mindent elpusztítson, ami eddig mérvadó volt. A Xibalba rendelkezik egy saját hangzással és abba sikerült elég sok mindent beleolvasztania, így a számok nem csak simán rombolnak, de elég kreatívak is. Megmutatják, hogy Sepultura törzsi dobjait lehet úgy is pakolgatni, hogy az ne legyen erőltetett, de egyedi dinamikát adjon a zenének. Erről szól a Saka és a Corredor de la Muerte. Nate, mint egy dührohammal küszködő előember hörgi szét a fejed, de kurva jól nyomja a kapkodós, kiabálós részeket és ha kell énekel is.

Igazából az adott téma energiáit faszán felveszi és ettől is változatosabbak a számok. Aztán meg átjárja az anyagot ez a Crowbar dolog, de mivel gyorsabban játszanak és a kikevert végeredmény a hangzások terminátora, ezért a La Injusticia és a címadódal középtempója egyszerre nyom le minden Machine Head témát, amit egykor jónak gondoltál. Az testvérem nokedli, ezt ugyanis így kell kenni. A kedvencem viszont a Santa Muerte, ott ugyanis felpörgették és megfejelték a doom riffeket, némi régi sulis Slayer szélvésszel és elbaszott gitár vinnyogással. A végén pedig kapsz két lassú számot a hangulat miatt. Így öt évente egyszer, ez kurva jó anyag.