Nincs mese, én kínálok neked egy másik világot. Nincs mese, a valóság ellen kapsz egy sorszámot. - Szóval maradjunk annyiban, hogy nagyon régóta szerettem volna egy ilyen cikksorozatot. Részben azért, mert Cronos, Tom Angelripper és Tom G. Warrior így büszke lehet rám. Leginkább viszont azért, mert gonosz lemezek tartanak fogva, amiket újra és újra be kell tegyek, örökös agitációra kényszerítenek. Delejes szarságok, terjesztenem kell őket. Ezért lett a kedvencekből most stílusosan háromszor hat, így hat tehát a második hat. 

Úgy találtam rájuk, mint a Citizens Arrest énekesének death metál bandája. A legendás crossover zenekar feloszlása után állt fel a Funebrarum. Ők is a kilencvenes évek végén kezdték, de csak tíz évvel később vették a fel a legjobb lemezüket. Az ezredforduló után szerintem kevés ennyire jó lemez készült, ami megtartotta a sűrű, gomolygó, sötét death / doom formulát. Szörnyű süllyesztő, nyílnak a sírok.

Egy black / death fanatikus, aki a kilencvenes évek végén úgy érezte, ha metál bandát alapítana, semmit nem tudna hozzátenni a két műfajhoz, mert már megszületett minden gonosz. Viszont rap cuccokat csinálni okkult metál mítoszoktól és horrorfilmektől inspirálva, elég érdekes lehet. Szóval a múlt század elejének okkultizmusa, a hetvenes és nyolcvanas évek VHS horrormániája és földönkívüli fösszeesküvés víziói, de egymásra épülő rétegekben, ami fogva tart, mint egy gubó. Az Art of Dying című Goretex felülmúlhatatlannak tűnt a maga stílusában, de az Electric Lucifer még mélyebbre rágja magát az agyba. Halál hallucinációk. 

Amebix és Axegrinder az Egyesült Királyságban. Dystopia és Sea of Deprivation az Államokban. Az emberiség hanyatlása, emberszar az áruházban, hatalominjekció, depresszió, baljós jelek, veszélyes hulladék. Ez említett crust klasszikusokhoz képest a Skaven húsz évvel később kezdte el megírni a rothadás himnuszait Kaliforniában. A gyorsabb részek a brit vonalra emlékeztetnek, van pár thrash téma és súlyos belassulás, sludge pusztulás. A tagok a Medication Time nevű bandában is nyomták. Végül mind elhullunk...

Terminátor crust Clevelandből. Vastag, gyilkos metál hangzás, hardcore pokol, grindcore gödör. A His Hero is Gone hatása, az énekes a Blood Pressure nevű bandában is nyomja. Durva nyomokat hagynak ezek a fazonok, a Masakari amúgy Discharge és G.I.S.M. feldolgozás heteseket is kiadott. De saját cuccaik is sejtszinten bontanak, mérgük a harag, az mindig nagyot harap. Ez az első önállóan kiadott lemezük. Önmagunk ellen fordultunk, a saját démonaink vagyunk. Azt hiszem ezt mondják. 

Alapok egy mizantróp életszemlélethez egy és kettő. Még mélyebbre süllyedünk három és négy. Young and in the Way minden napra, egyre több ok az erőszakra. A black metál evolúció csúcsa, terjed a betegség. Fuck This Life!

Hogy rohadtul változatos, az benne a legfaszább. Nem áll fel egy sémára, mint a sok más sludge lemez. Persze van rajta pár súlyosan negatív Sabbath lenyomat, de kísérletező hangvétel is bőven. Két számban példàul szaxofon, mintha Brötzmann játszana rá a nehéz témákra. Tekergetik a szerkezeteket is, noise és torzult horzsolás. Meg slágerek baszki, mint a Pigs in Shit és a kibaszott kilencvenes évek, ott a Graveyard Rodeo is eszembe jutott. Van amúgy még egy Nightstick lemez, az is geci punk, de ilyen jól azért nem rohaszt.