Két Eric Moore sztorim van. Először Haarlemben találkoztunk. Az Infectious Grooves ott játszott aznap este, Amszterdamtól úgy húsz kilométerre. Korán odaértem a helyre, vettem egy dönert és gondoltam járok egy karikát. Óvatosan pakolom magamba a cuccot, a szememet le sem veszem róla, mert különben szétesik tudod, egyszer csak felnézek és ott áll körülöttem a fél zenekar, köztük Eric is, meg pár másik forma. Levágtak a kendőben, mindenki tartja a kezét a pacsira, én meg könyékig tiszta szósz vagyok, persze hatalmas a röhögés. Hasonló a másik szitu is, egy évvel később Suicidal buli Amszterdamban. Megint rohadt korán ott voltam és a klubtól egy sarokkal lejjebb a pécsi utcatáncosoknak tapsoltam, velem szemben Suicidal sapkákban két súlyos feka csaj ugyanezt nyomja. Nézem őket, hogy keveredtek oda, nem azok a tipikus koncertlátogatók, hogy úgy mondjam, erre megjelenik Eric és hátulról átkarolja lágyan a vállukat. 

Persze más okaim is vannak, amiért nagy királynak tartom a fazont, de azért ez a két kép belém égett vastagon. Meg nyilván azok a pillanatok, amikor láthattam őt élőben dobolni, hihetetlenül technikás és látványos, igazi nagy pályás játékos. A két sztorin túl, vagyis a Suicidal Tendencies és az Infectious Grooves után pedig lett egy harmadik is, ami persze nem csak róla szól, de az első LILLAKE lemezbe amit belepakolt, az sem volt piskóta. Három évvel ezelőtt jött ki a Become című bemutatkozó album szépen csendben, én meg leültem, meghallgattam és élből beleszerettem. Bocsásson meg, aki diszkriminálva érzi magát, de fehér ember ilyen metált nem csinál. Nem tud. Pedig Nico Santora - szintén ex Suicidal - énekesi teljesítménye a műfaj három nagyon szép korszakát és több nagy egyéniségét is megidézi, még sincs fix csapásvonal, vagy skatulya, amit rájuk tudnék rántani. Viszont Tony Iommi hatása kétségtelen és valahogy ez is adta ki az előző LILLAKE lemez esszenciáját, ahogy az ő hódolata találkozott azokkal a groove hatásokkal, amiket a Moore / Vasquez szekció, olyan faszán kipergetett. 

Ezért is volt lehangoló az új album első publikus tétele, azaz a KMA. A technikai tudás csúcsán - a basszustéma atom penge - egy elkapkodott, sztenderd tételnek tűnik, ami persze kellőképpen meg is hangolt és egyből felvettem a három lépés távolságot, hogy megelőzzek egy nagyobb csalódást. Meg is kellett hallgatnom vagy háromszor, hogy ezt leküzdjem, pedig a Visceral Disillusion egyből megnyugtathatott volna, mert két jóféle tényt nagyon egyenesen közvetít. A stúdiómunka fantasztikus összhangját azokkal a finom részletekkel, amik így lettek igazán hangsúlyosak. Valószínűleg tehát ennek is köszönhető, hogy semmi sincs a Memory Lies lemezen, ami ne hatna természetesen. 

A Waste gitárszólójából is árad, hogy Santora őszinte velem. Érdekes, hogy korábban nem figyeltem fel rá, de itt tényleg nagyon markáns az Alice In Chains hatása. Eric Moore pedig egy hanggal sem üt többet, mint ami éppen passzol, de azt úgy üti meg, ha követed, hogy abszolút övé a központi szerep. I'm Saved, hogy mást ne mondjak, zseniális a pali. Az éneksávon meg a Cantrell féle hanghordozáshoz megint egy lépéssel közelebb, de engem nem zavart össze, sőt végig jól esett Santora hangja. Sokat fejlődött az első anyaghoz képest és sokszínűbb is, ott például inkább másokhoz tudtam volna hasonlítani. Ebből a sokszínűségből egyébként a Mask és a Wait For You mutatják a legtöbbet, nekem ezek is lettek a legnagyobb kedvencek. Masszív, sokkal agresszívebb témák, amikben a légies, mégis sötét, de dallam gazdag refrén, mégsem egy idegen. Azt pedig nagyon érezni kellett, hogy ez ennyire egyben legyen. Engem ritkán vesz meg, ami ennyire melodikus, de a Wait For You kurvára elkapott. Ezt a fajta szentimentális túlcsordulást csak Mike Patton úrnak szoktam megengedni és egyébként néha ő és az ő legnagyobb zenekara is eszembe jutott. 

Így csak a Bed of Lies maradt még semleges, mert az Erased azzal a szólóval megint csak megevett. Santora játékát sem Jeff Pogem, sem Malcolm Pugh vendégzenészek nem tudták szólóikkal felülmúlni, de ettől még lehet szimpatikus a haverokat meghívni, egy nélkülük is teljesen kerek lemezre. Amit érzésre a The Devil Put Dinosaurs Here című Alice in Chains lemezhez tudnék hasonlítani és elsősorban nem a zenei hasonlóság miatt. Inkább ahogy hatott rám és amit nagyon jól megmutat, hogy mennyire magas színvonalon lehet ma is metált nyomni, ha nem mágneseződik el az a bizonyos belső iránytű. Mert a Memory Lies nem csak finom és technikás, de egy nagyon személyes hangvételű, érzékeny lemez is egyben. Szóval nincs vége a szerelemnek..