A zenehallgatási szokásaim is végletesek és néha azt gondolom, hogy nekem már csak a szépen kidolgozott muzsikákra van időm. Máskor meg az üt be, hogy nekem már semmire és sehova és aminek eleje van és még vége is, azt élből leszarom. Mert csak a veleje, meg a közepe, meg a dombon bazdmeg lefele, míg ki nem fordul az a kibaszott bringabelső. Bár tudom, hogy ezek az amerikai destroy gyerekek mindig gördeszkáznak, de én nem tudok ezzel azonosulni, mert világ életemben bicikliztem és a bringámat sokszor olyan bandák tekerték, mint ZEKE, Hard Charger, Venom, Driller Killer és Burning Love. Szóval egyenes út vezetett az újabb árokba, Funeral Chic szóljon a kibaszott házban!

Erre jutottam az út legvégén, ahol igazi sátán junkie roncsderbi vágott a legszakadtabb palánkhoz. Ennek a horzsolásnak pedig címe is van, méghozzá az a címe, hogy Superstition. Vagyis Funeral Chic kiadta a második lemezét, ami elég penge lett. Én mostanában amúgy is élem a nyolcvanas éveket, elővettem jó pár speed és black metál cuccot is, de nem kell a múltban kotorászni, ha ilyen bandák tolják a jelenben és ilyen faszán tolják, mint ezek is itt. A képlettel, ami annyira nem is egyszerű, mert a sima sityak patkánybaszás rock and roll durva thrash / crust áthallásokkal is meg van pakolva. Szóval egy Hellkrusher neve ugyanúgy játszik, ha körbe szeretném lőni a táblát, ami végül is ez a tizennégy zajos punk metál tornádó. Átok és áldozat, két kiadvány után az új lemez ugyanaz. Szeretem ahogy rombol, de tényleg!