Mint a dűne finom homokja, úgy csempészte a Kyuss is a fűszert, az űrben csavargó otthontalanok zsebébe. Hínárhajú kaliforniaiaké lett a jövőbelátás képessége és a látomásos rockzene forró napkorongja, ismét magasra ívelt a horizonton. Az aszfalt perzselni kezdte az abroncsot, neccesebbek lettek a kanyarok és sokkal hangosabb a Fu Manchu, ahogy rúgták neki ezerrel. Odakint pedig már jó sok év eltelt, szóval a senki földjén mindenki ismer mindenkit és mikor két faszi elkezd Del Taco menükről csevegni, ott megalakul egy zenekar. 

Állítólag így indult a Big Scenic Nowhere sztori, hogy Gary Arce épp egy Yawning Man turnéról hazatérve képet posztolt a kedvenc mexikói étterméből, amihez Bob Balch is hozzászólt, ennek kapcsán aztán beszélgetni kezdtek és a végén megszületett egy új banda ötlete. Gondolom olyan porból lettünk, porrá leszünk alapon, hiszen mind a két gitáros azon színtér veterán gyermeke, ahol mindenki a kaktuszbokrok mögött füvezett és himnuszokat írt még egy csepp vízhez is. Ez azért jó, mert nem rossz. Mint tucatnyi közreműködővel összerakni egy albumot, melynek a címe is Vision Beyond Horizon lett. 

Ahogy Tommy Lee Jones is, ők sem tudnak mást játszani, csak gyűrött arc mögül kibontani a vadnyugati gyöngyszemeket. Van pár dolog, amivel megleptek, de hanyatt azért nem estem, mert nagyjából ilyesmi zenével számoltam. A nyitótétel pedig egyből be is mutatja - The Glim - hogy milyen az, amikor árnyéka van a hard rocknak, felesleges parádé helyett. Két gitárral pakolják a málhákat és az út persze egy szerethető refrénhez vezet, kérges és fátyolos darab. A következő meg mindjárt gitárvinnyogásba csap,  bunkó basszusböfögéssel, azt punk rock, ahogy ők nyomják. Elég meredek váltás, de annál kellemesebb a visszakapcsolás az album csúcspontjához, vagyis ahhoz a három számhoz - Mirror Image, Hidden Wall, Shadows From The Altar - amik engem a leginkább lenyűgöztek. Mint az első négy Black Sabbath után, még komor hangulatba ágyazott, de inkább vegytiszta heavy metal, amit a szólólemezeiről ismert Ozzy hangnem koronáz, csak ez már egy másik király énekes. Egyszerű dallamokkal, nagyon szépen letisztulva, megírtak egy olyan balladát, mint a Hidden Wall és abban minden benne van. Az En Las Sombras pedig szintén angyalhang, csak katartikusabb szólóval a vége felé. 

Tavaly jelent meg az első kislemez, de a Big Scenic Nowhere egy sokéves projekt, ami lassan érett be, közben egyre csak növekedett, minek következtében közreműködő is van a lemezen bőven. Olyan nevek, mint Per Wiberg (Spiritual Beggars), Nick Oliveri (Mondo Generator, Kyuss), Alain Johhanes (Them Crooked Vulture) és a The Well tagjai. Az alapfelállást azonban a Yawning Man három embere, Bob Balch (Fu Manchu) és Tony Reed jelentik. A harmonikus billentyűk és briliáns megoldások ellenére, számomra mégis Thomas V. Jäger (Monolord) hangja a felvétel legnagyobb érdeme, elképesztő az a finom érzékenység, ahogy ebben kilenc számban adja. Szóval boruljatok le ti is arccal Kalifornia felé, itt a csempészett fűszerek kertjében, mert ott varázsolnak ama bennszülöttek főpapjai, kiknek oltárán a mexikói kaja, szívükbe viszont rockisteneket véstek, azt így éldegélnek a közepén az inspiráló semminek.