Egy rövid ideig Sid Vicious is a Siouxsie and the Banshees tagja volt, de aztàn hamar kirakták a zenekarból. Rà nem igazàn volt jellemző az a különös elegancia, ami talàn pont a Siouxsie hatàsàra lett minden post-punk alapja. Egy darabig ott gitározott az a Robert Smith is, aki inkább a saját zenekarával, de lerakta a műfaj alapjait. A korai The Cure a gitárhangzás terén pedig biztos vonatkozàsi alap, ha egy Bleakness anyag tàrgyalva van, vagy volt az eddigi hàrom esetben, amikor a francia zenekar kislemezei jelentek meg. A Functionally Extinct viszont màr egy nagyobb lélegzetvétel, nyolc keményen kontúrozott àrnyékkal, ahol elég borús és elég dühös minden dal. 

Nekem erről szólt ez az egész év, hogy a nyolcvanas évek minden ízét, köztük a dallamosabb árnyékpunkot, ami persze épp úgy goth rock, fiatal bandàk toltàk az arcomba, varrták feketével a lejátszómba. A Bleakness zenéje is valahol ilyesmi esszencia, de a megemlékezés piszok jól van újracsomagolva, mert a dalok kurva jól meg vannak írva. Eleve érdekes ez a dinamika, hogy a tipikusan Joy Division dobokkal jön az elementáris hardcore punk lendület, de ez a refrének szépségéből egyáltalán nem vesz el. A Over And Over és a Towards The End is abszolút ködfoltos, de dallamos, miközben épp annyira zaklatottan tempós is. Az is nagyon különös, ahogy az énekes, mint Jaz Coleman, hozza hangjában ezt a törhetetlen hollóházi porcelánt, amitől tényleg sokszor beugrott a Killing Joke. Viszont végig megmarad punkosnak a tök egyszerű, de fülbemászó témákkal. Hangzàsàban is élettel teli, az olyan számokra, mint Ghost Eyes épp ezért lehet durván rácsúszni mióta egyre sötétebbek a napok, együtt nem látjuk a holnapot. Màs lehetőségünk még sincs, csak embernek megmaradni, ezt a keserű büszkeséget hallom a Deadly Words című szàmban is megszólalni. Jó üzenet volt az albumot zongorával kezdeni. Mindig oda kell tenni, forradalminak lenni. A fájdalmas igazság az, hogy az ilyen érzésekből tudnak jó albumok megszületni.