Nem tudtam, hogy jön, szóval nem vártam ezt a lemezt. Az első hallgatás után sem érzetem, hogy hú, de nagyon meglepett, pár nappal később viszont valahonnan bekúszott és ma már egész nap ezt hallgatom. Tetszik az a megfogalmazás, hogy a dallamok kiszabadították a hardcore muzsikát a punksémák fogságából és még inkább érzelemközpontúvá színezték azt. A Stages in Faith zenekar ugyanis jól hallhatóan azon igyekszik, hogy az álmodozás éveiből visszaadjon valamit, ami sokkal szerethetőbb, mint szennyezett. Szóval a Delside is afféle punklemez, amit egy Embrace, egy Government Issue és egy Bad Religion rajongó is kurva gyorsan megszeret. 

 Anyaszomorítás helyet tehát a Rites of Spring és a Dag Nasty örökségéből emelkedik ki derűs őszinteséggel és szelíden ismerős megvetéssel, ez az elegáns nosztalgia. Többek között a szemtelenül slágeres első dallal, ami az Echo Chamber címet kapta. Kilencven után, aki poszt-hardcore vonalon utazik, lehetetlen, hogy ne legyen kicsit olyan, mint a Fugazi, de ez most nagyon más. A Same Craic és az Out of Turn is egyből hozza Kaliforniát, vagyis a finom bársonyba ezek szépen belevarrták a gyors és napsütötte cukorpunkot. 

A Hex című szám után pedig ott tartok, hogy ez egy olyan szívből előkapott dolog, ami lehetetlen, hogy ne legyen az év legjobbjai között. Legendás hardcore menet, kiabálás a refrén helyett, de kurva érzékeny létállapot. A valamivé válás folyamatának a zenéje. Ártatlan és heves, mint a Floodlights és a Restless. A régiek közül még a Naked Raygun volt néha ilyen. Ráadásnak pedig a Sprezzatura videó is megvett, mert abszolút visszaadja ezt a gimnazista életérzést. A felhőtlen felfedezést. Egyébként meg Blind Authority, Frame of Mind és Mourning tagok két éve létező közös bandája.