Komálom mikor a régi interjúkból kiderül, hogy akkoriban mindenki hallgatott mindenkit. A nyolcvanas évek legelején a punk zenében volt egy kurva nagy robbanás, azt úgy szétrepült a sok szilánk, hogy az faszán tele is vágta azt a televágott évtizedet. Rohadt sok név és a feltárásnak még nincs is vége, mintha minden utcára jutott volna akkor egy koszos garázs, ahol a forró és fura emberi agyak a hangfalakba hánytak valami új hangzást. Mostanában meg van ez a flashback hullám és úgy fest minden visszajön, de viszont máshogy vannak összerakva a sztorik és pöpec az új mozaik. 

Csak a Drunken Sailor Records minimum négy olyan banda felvételeit dobta ki az idén, akiktől olyan lesz a grimasz, mint amikor szanaszét kúrt ágyrugó az agyad. Negative Space, Vintage Crop, Scrap Brain és az itt tárgyalt No Negative, vagyis mind a négy brigád elkapott valamit, ami azért nagyon penge, mert jól meg vannak rakva ezzel a műfajok felett álló forradalmi hangulattal, hogy valami más legyen a zajjal, vonagló dalkorbácsokat lőjenek a fülbe, mert a zenének csapkodnia kell az agyba. Különben semminek semmi értelme és a legeleje lesz egyből a legvége. 

Na de most nem ez van, hanem az van, hogy szerintem ez a négy kanadai is hallgat black metált és a Message from the Archfiend című számban ez a gitárjátékstílus, ami végül csúnyán megcsinált. Pont azért, mert ez nem metál, inkább csak egy érzés, ami éles és belevág a The Last Offices lemez elejébe.  Ebbe az elmebeteg házibuliba, mert a Lawfucker már ezt a hangulatot oltja, táncolható, de tök ideges nóta. Az első, ami abszolút analóg, ha már a nyolcvanas évek kultikus hanghordozóiról is volt itt szó. Egy késői Black Flag és egy korai The Cramps, vagyis kellőképpen flegma, szarkasztikus és melankolikus. A Through the House of the Night viszont megint nagyon más. Ezt és a következő számot többször meg kellett hallgatnom. 

Nem kicsit elszállt, alámerülős számok ezek, úgy pszichedelikusok tényleg, mint a Hawkind és mondjuk a Stogges. Először nekem leült tőlük a lemez, de aztán ráéreztem bennük a hídra, ami alatt átúszkáltam a másik partra. A Hindrace of Grace ugyanis megint egy katartikus szakasz, ami visszafordul ahhoz a tűhegyes hangzáshoz, ami szúrt mindjárt a legelején. Szóval játszik kicsit az idegekkel a gitár, mert van ott valami jó kis pedál. Hagyja, hogy sikítson a szél, a torzított ének is jól rátesz, hogy hamarosan már semmi nem lesz, mert céltáblán a józan ész. A Worm Feed pedig noise káosz. Azt hiszem itt lett elengedve minden és lett alápakolva ez a zaklatott tempó, a legvége előtt ez kurva jó volt. Mielőtt az utolsó dal is átfolyt és végül nem is tudom, hogy ez most tényleg valami poszt-punk volt, vagy csak simán mindegy mi volt?! Mert hatalmas ívekkel adják be ezt a  kibaszott beteg rock 'n' rollt.