Pont tegnap tettem ki a saját oldalamra egy Hiatus számot, amit aztán Berci barátunk megköszönt, mert hosszú idő után így futott most bele a bandába megint és vette őket lehet elő. Tehát régi kedvenceket leporolgatni jó, megosztani pedig abszolút indokolt, mert képtelenség kétezer lemezzel a fejben élni. Meg azt sem mondhatja senki, hogy már ismer mindent , szóval régi jó és új is van mindig nap alatt. A The Festival of Dead Deer sem egy klasszikus favorit, akiknek a neve havonta előkerül - mondjuk a zenekar sem volt hosszú életű - de ahogy ezt a poszt-hardcore, jazz, noise kombinációt tekerik, az nekem megér egy bejegyzést. 

A kilencvenes évek első feléből arra nagyon emlékszem, hogy a magyar Metal Hammer szerkesztőit, ha rohadtul összezavarta egy banda, akkor azt mindig a vájtfülűeknek ajánlották és ennyi. - inkább Wanted - Nekem meg a trió lemezét hallgatva valahogy az jutott először eszembe, hogy mennyire kibasztak volna ezekkel, ha ezt valamilyen okból akkor meg kellett volna írniuk. Mert a Festival of Dear Deer tényleg elég csavaros, amire ma zsebből vághatnánk rá, hogy matek, de szerintem simán csak jazz és folyamatosan kísérletez. A klasszikus krimik korszakában volt divat növelni a feszültséget ilyesfajta betétekkel, dobokkal és zajokkal. Szóval, ha úgy tetszik egyfajta Twin Peaks hangulat is benne van - The Many Faces of Mentall Illnes - tehát kezdünk megérkezni az albumcím lényegéhez. 

Amin tényleg végigkattog valami és itt most egy csomó noise bandát lehetne mondani, de nekem a Scratch Acid ugrott be először, meg néhol a korai Sonic Youth. Vonagló, feszengő, monoton és minimalista hozzáállás, tele olyan ötletekkel, ahol egyetlen hangszerrel perceket visznek el és mégis totális a katarzis. A My Names Explicit erre például tökéletes példa, kurva beteg benne minden téma. Ha már az elmebajról van szó, ott kétszer biztos megkerült valami defekt. De mondhatnám azt is, hogy Rated Are, mert amit a hat perc második felében a ritmusszekció művel, azt lehetetlen leírni. Erre a Bascura Blanca még szépen rátetéz, ahogy behozza a Swans nevét - meg egy kis Rudimentary Peni - és okádja azt a kibaszott neurotikus, de okos dühöt, ami hajtja belülről ezt az egészet, ezért is lehet leírni, hogy ez egy punk lemez, pedig bőven túl van azon és minden kurva sablonon. Én nagyon szeretem. Jó, hogy a Tree One G kiadó összeszedte a kislemezeket és kiadta ezt a gyűjteményest. Öt évig létezett a banda 1995 és 2000 között, ezek mind akkori felvételek. Ha pedig figyeled benne Dylan Gordon énekest, nos a Daughters frontembere ma ugyanezt a stílt nyomja. Még az is lehet, hogy hatott rájuk ez a banda.