Elutazni valahova egy koncertért, az teljesen más, mint este leugrani és megnézni egy bandát. Szervezkedni kell, repülőjegyet venni és persze két-három napot csak annak a programnak szentelni. Épp ezért a várakozás is több, sokkal nagyobbá és izgalmasabbá válik az ügy, komplett történetté nőheti ki magát. Vagyis növi ki magát rendszeresen, mert Feri barátommal nem először mentünk el valahova egy koncertért. Berlinben is voltunk már egyszer, akkor láttuk először a Bohren und der Club of Gore zenekart élőben és a múlthéten megint miattuk mentünk, megint a német fővárosba. 

A szokásos páros a csajommal most csapattá bővült, így hárman jártuk a várost és értettünk egyet abban, hogy Berlin kurva jó hely, mert tele van élettel. Roppant súlyos múltjával és a rohadt hideg északi széllel a nyakunkban igyekeztünk bejárni, amit két nap alatt belehet. Egyszer keleten, máshol nyugaton, mert ez a sztori amúgy ma is totál mindenhol ott van, csak mi nem tudtuk sokszor, hogy hol a picsában vagyunk. Értelmetlenül, néhol utcánként szétszedett város, ahol nem teljesen egyértelmű, hogy mi és hova tartozott. Bár az Alexanderplatz környékének méretei, színei és paneldíszletei, a füstölgő gyárkéményekkel a város közepéhez közel, azért adtak némi támpontot. Meg alaphangulatot, ami szerintem mindhármunkat szépen meg is hangolt. Mint ahogy maga a koncert helyszíne is - mely érzésem szerint gondosan lett kiválasztva - az egykori keletnémet állami rádióállomás épületegyüttesének hangversenytermében. 

Ahol a lépcsőkön és a padlón ülőknek Christoph Clöser, mint nyugatnémet zenekart konferálta fel együttesét, ami nyilván elég szarkasztikus, de nyilván nem érthettük meg teljesen. Az ősz tag egyébként nem alapítótag, viszont ő tűnt fel frontember szerepben és mikor először feltűnt a színpadon, tök jó volt az a tök nagy csönd. A telt ház dacára is, ami szerintem nagyjából ezer embert jelenthetett. Konszolidált háziasszonyoktól az okkult jelekkel teletűzdelt fejekig, úgy tizennyolc és hatvan között teljesen szabadon. Jó volt látni ezt az abszolút vegyes közönséget, fasza volt érezni azt a meghittséget, ami abban a csöndben benne volt. Ahogy a gyenge színpadi fények alól a szaxofon belefújt. A Skeletal Remains volt az első tétel, bár a programot nem könnyű elkövetni így utólag, mert nekem az egész teljesen összeolvad.  

A Bohren und der Club of Gore zenéje végtelenül lassú mégis megfoghatatlan. Tetszett ahogy a csajom mondta, hogy először is sok minden más és csak azután zene. Hogy mi más még, azt viszont nem tudom megfogalmazni. Csak azt tudom, hogy elsöprően érzelmes, nyugodt és óvatos hangjaiban benne van minden, ami talán odavan mindenkiben. A Prowler után harmadiknak játszották el az egyik kedvencem, a Dolores albumról a Still am Tresen, de képtelen lennék elmondani, hogy mitől annyira az enyém. Egyszerűen csak úgy szól a szaxofon, hogy attól még mélyebbre zuhanok magamba, mintha nem is lennék, ha nem szólna. Kevés érdekesebb dolgot tudok mondani jelenleg, mint ez az a fura tény. 

Az élmény, ahogy ott ül mellettem a csajom és a legjobb barátom ebben a húsz méter magas, birodalmi és szocialista nagyteremeben, körülöttünk ülve csendben az alig érzékelhető tömeg és hallgatjuk, ahogy ellep minket az életünk súlya. Többször besírtam. A fazon meg fújja, vagy csak játszik a vibrafonon finoman úgy, hogy közben a fénykörökből mindig kilép és nem is látjuk, mert megszünteti önmagát. Majd előlép és mond valamit németül a szülővárosáról, hallatszik némi nevetés és sóhajok közepette, szintén csak lassan araszoló szavakkal felkonferálja a következő számot: Zombies Never Die (Blues)

Élőben sokkal erősebb, mint a lemezen. Nem is tudtam tartani azt az érzelmi mélységet mindig, talán még ellenállásba is kerültem vele, hogy sok ne legyen, de aztán lezuhantam újra. A billentyűk és a bőgő egy-egy hangja, a monoton lábcinnel összhangban voltak a folytonosság, a szaxofon pedig a kiszámíthatatlan és végletes. Nem tudom melyik számban fújta olyan viharosan, hihetetlen, hogy pont azt nem ismertem fel, de ezúttal az a káosz volt a kedvencem. Abban a másik dimenzióban, a Funkhaus komcsi fényes kibaszott márványlapjain, a befagyott folyó mellett abban a régi épületben, ahol Bohren és a kibelezés klubja megmutatott valamit, amit nem látunk és el sem lehet jól mondani. A koncert után a koncertről mi sem beszéltünk. Szerintem nem tudtunk. Csak a csajom mondta később, hogy ez olyasmi, ami mindig is volt és mindenkihez közel van, csak vannak akik nem engedik be. Mert lehet, hogy nem merik...