A nyitóképeken tizenegy év az életemből vörösben. Mákgubók, Csáth Géza, Szász János és Egy Elmebeteg Nő Naplója. Láttam már máshol is posztolni a GRRRMBA új videóját, de nehéz lett volna róla nem írni. Ott van Harry Angel és ott van a legsúlyosabb kísértés, az üzlet, ami első körben mindig profitál, de a történetnek még nincs vége, mert senki se tudja igazából, hogy ki Johnny Favourite. Volt, hogy két nap alatt kétszer is megnéztem, Angyalszív hatalmas kedvencem, az Embodiment album meg ultra súlyos. A képek felrajzolják a dögszagú mágiát és a lomhán araszoló téboly plafonárnyékát, mert ezek szakadnak a zenében is.
Amitől jó pár hete besikít, aki hallgatja, mert szeptember óta elérhető az Embodiment lemez. A függönyök mögött, abban a szűk kis sarokban ahogy láttam, meg is kapta ez a lemez a neki járó pozitív kritikákat. A legszarabb ajtón ránt be ez a death / sludge acsargás, nem könnyű együtt lenni a két szerzővel, mikor játsszanak és behúznak a csőbe, aminek soha nincsen vége, mert tényleg nincsen vége. Nem születik itthon túl sok ilyen lemez, de ez a hat szám nagyon keményen össze van rakva, szebb napokon is durván betesz. Mégsem tudok hozzá gratulálni, mert ebben az évben az egyik legbetegebb élményem az volt, amikor másfél órányi vörös füst és otromba alászállás után a Primitive Man három tagja felhagyott a színpaddal, páran visongva tapsoltak és méltatták hangos füttyel a produkciót. Én meg megfogadtam, hogy soha nem fogok többet tapsolni. Pedig ízléses ez a munka, ha torzul az ízlésed. A videó alá beraktam az albumot is, ha esetleg még nem szakadt át a GRRRMBA szűzhártyád...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.