Underground! Gyanúsan sokszor van leírva az, hogy underground!

2018. december 06. 19:00 - csubeszshuriken

Voivod - The Wake (Century Media)

Mint egy nagyregény...

91_u8dck_rl_sl1500.jpgMa is kiráz a hideg, amikor Bruce Lee rálép O'Hara nyakára és roppant egyet a csigolyáin. Most is azt tartom a legromantikusabb filmjelenetnek, amikor Rocky fut a jégen Adrian mellett és a bunyóról mesél neki az első randijukon. Viszont pár dolog azért mégiscsak megváltozott a nyolcvanas évek óta. Mondjuk, hogy kidobtam a kukába az akkori metál kedvenceim felét. Termékcsatolás és újracsomagolás, meg a csalódás, az újabb csalódás. Gyerek fejjel ők jelentik a világot, aztán felnősz és azt látod, hogy heavy metál haknivá zsugorodik ez a nagyvilág. Ami annyira nem is nagy baj, ha vannak olyan zenekarok, mint a Voivod. Ők ugyanis mindeközben a Nothingface óta nem csináltak két ugyanolyan lemezt. Ellenben csináltak kilenc nagyon fasza albumot.

Meg túléltek egy olyan traumát, mint Piggy elvesztése, de még sincs az az érzésem, hogy azt akarják nekem eladni, ami igazából már rég nincs meg. Pontosan ezért van az, hogy én a Pink Floyd helyett szívesebben tolom a nevüket a Dead Kennedys neve felé, mert zenéjük pontosan olyan rejtélyes és meglepetés szerű ma is, mint amilyen a tudatmódosító punk neurotikusok egy-egy új száma volt a maga idejében. Jello bandájának hatása pedig direktben is érezhető még az olyan albumokon is, mint a Katorz. Ahol a Voivod megmutatta, hogy hogyan szól a hard rock, amikor azt ők játsszák a saját zenei nyelvükön. Ehhez képest az Infini sokkal borultabb hangulatú anyag volt, aztán jött az Earth Target és a nagy visszatérés vízióját a Voivod is megvalósította. De nem próbálták meg eljátszani, hogy megint húsz évesek, ebből is kihoztak valami újat. 

Szerintem fogták a Nothingface megoldásait és beáztatták The Outer Limits hangulatba. A káosz valahogy elegáns lett. A nosztalgia pedig nem ette meg a mélységet. Az új albumon sem egyébként, mert szerintem The Wake cím alatt az ott elkezdett folyamat most tovább haladt. A közben megjelenő Post Society kislemez egyébként mutatta is, hogy most ilyen ötletekkel van tele a zenekar. Ezért ilyenek az Obsolete Beings és a The End Of Dormancy című számok is. Zaklatottabb, gyorsabb részekkel, de nagyon kiforrott, földöntúli énekkel. Snake hangja klappol a hangulatváltozásokhoz, iszonyat harmóniával kíséri a diszharmonikus témákat. Amikről thrash metálként beszélni szerintem tökéletes hülyeség. A The End of Dormancy komplexitását, lidércességét és dallamosság is csak degradálná ez a címke. Függetlenül attól, hogy a hét percben van három olyan, ami nagyon keményen megdolgoz. Az a szóló viszont olyan szinten más dimenzió, annyira idegen, hogy inkább ne nevezzen senki semminek. Mert simán mindenen túl van, amit valaha ismertünk. Nekem egyébként meg is maradt a lemez csúcspontjának. 

Pedig nem volt könnyű kijelölni egy ilyen pontot. Az Orb Confusion is hatalmas kinyilatkoztatás. Van ez a gitárhangzás - ami sokkal jobban is szól az előző lemeznél - és hozzá a ritmusszekció elmebetegsége, meg a jövő, amit ezen keresztül látszik. Faltól falig pakoltak mindent a furcsa zenei víziókkal, az összes öt, hat és hét perces tételben. Szokás szerintem mindenki előtt vagy ötven évvel, de tényleg. Nem szeretnék ezen keseregni, de rakjuk már oda a Spherical Perspective című számot bármi mellé, amit a nyolcvanas évek nagy bandái játszanak manapság. Aztán gondoljuk végig, hogy a Voivod háromszáz embernek játssza klubokban ezt a fenomén zenét, míg az ócska metál frázisokra tízezreknek habzik a szája. Annyi minden elmond a világról ez a mérleg, de tényleg. Én mégis azt szeretném kérni, hogyha lesz még Batman film a jövőben, az Iconspirancy egy denevérbarlangos jelenetnél legyen már bevágva, mert abszolút oda való.Bevallom erre a számra a thrash dzsekit tényleg fel lehet adni, de attól még iszonyatosan misztikus. A gitár meg, mint egy hegedűszóló.  

Említettem a Nothingface és a The Outer Limits albumokat és ezek valóban jó kiindulási pontok lehetnek, de nem szeretném kényszeresen hasonlítani a Wake számait a régi nótákhoz. Felesleges, mert nem olyanok. Hozzá kell ehhez az egészhez tenni ugyanis azt a huszonöt évnyi fejlődést, ami azóta ott van a Voivod mögött. Ezért tudják megcsinálni, hogy egyre jobb zenéket írnak. Meredek kijelentés, de ezért ez az eddigi legjobb lemezük. Az új cucc igazi nagyregény, az évek során megalkotott zseniális fejezetek után. S mint a nagyregényeknél általában, kellett az érettségem is, hogy a helyén tudjam értékelni ezt a mesterművet. Nem tizennyolc éveseknek készült. Az Always Moving szentimentalitása pedig igazi pecsét az érzésen, hogy ez a banda most már velem marad amíg élek. Bár a szövegek alapján nem vár ránk túl szép jövő, de legalább lesz mit pörgetni hozzá. Még ezerszer legalább...

 

Címkék: voivod lemezek
1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://fmsuicide.blog.hu/api/trackback/id/tr9014443008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vittorio (törölt) 2018.12.12. 11:02:41

Óriási lemez!!! A pesti koncert is olyan szívszorító volt.
Voivod forever!
Underground! Gyanúsan sokszor van leírva az, hogy underground!