Testvéreimmel a zenében szeretünk abból a témából csemegézni a koncerttermekhez vezető folyosókon, hogy a a nyolcvanas évek végére már minden el volt játszva, amit el lehet játszani. Jó erről beszélni, mert bölcseknek tűnünk tőle. Pedig a gondolataink valójában igaztalanok. A nyolc évvel ezelőtt megjelent harmadik Daughters lemez talán azért jött ki saját néven akkor, mert azzal az anyaggal mentek haza oda, ahol még soha senki nem volt. Kerestek egy helyet a zenei térképen és odapakoltak valamit, ami olyan volt mint a jövő. Azzal pedig, hogy vártak jó pár évet az újabb felvételek előtt szerintem nem is nekünk adtak időt, hanem maguknak. Nyilván át kellett gondolni, hogy van-e még valami, amit ehhez hozzá lehet tenni, de úgy érzem abszolút jó döntés született. 

Ahogy a kiadóváltással kapcsolatban is. A fent említett utolsó lemez után és az itt tárgyalt You Won't Get What You Want című új albumot hallgatva nem is kérdés, hogy a kísérletező hangvételű előadók legfőbb patrónusánál, vagyis az Ipecac kiadónál kellett kikötniük. Az újjáalakulás utáni Daughters zenéjében és Mike Patton nem könnyen emészthető művészetében egyébként is erős párhuzamok vannak. Mindkét ügy olyan hangoktól zaklatott, amik mások fejében nem születhetnek meg, mégis sokan ezektől lettek üldözöttek. Meg persze maguk a szerzők is menekülnek, de nem előlünk valahova, hanem hozzánk a kicsi, remegő szívünk alá, bele a melegbe. Odakint ugyanis továbbra is kurva kemény a hideg. Minden elvadultság ellenére, ez pedig mégis csak romantikus. 

Az új tíz számos cuccal kapcsolatban pedig egyből van egy jó és egy rossz hírem. A Daughters megszűnt grindcore banda lenni. Alakjában és lelkében is végleg kinőtte ezt és az ezzel rokon címkéket. Az alapösztönökkel párhuzamosan komoly programok építkeznek. Az ösztönösség célja pedig már nem pusztán a rombolás. Inkább rituálé, amit alaposan áthuzaloztak és bedrótoztak. Zaj, amit az álmatlan éjszakák tanítottak meg kattogni, mikor üvöltött a csend, mert nem történt meg semmi. Így kattog a The Reason They Hate Me című tétel is, ami először váltott publikusra és jutott el hozzám még a megjelenés előtt. Bogártéboly a lámpabúrába zárva. Jello Biafra megfogalmazta már az érzést, de ez a hangszerelés azt hiszem most újra definiálta azt. Élesre csiszolnak mindent az effektek, de az élő dobok nélkül ennek sem lenne ilyen borult hangulata. 

Időrendben azonban egy mély hipnózissal kezdődik az album. A City Song öt és fél perce lassú, dermesztő és révült. Alexis Marshall nem hajlandó énekelni, sorokat ismétel, transzban artikulál és ezzel az elmét szűk csatornába gyűri, ahol a megint alattomos dobok úgy törik szét a képet, mint a stroboszkóp. Az első három hallgatásnál annyira vártam a már korábban megismert dalokat, észre se vettem, hogy talán az első rész a legsúlyosabb. Aztán jön a Long Road, No Turns és megint ugyanaz a lüktetés, megint azokkal a súlyos sorokkal, amiket magunkra kéne tetováltatni, mint Leonard Shelby a nyomozása össze részletét. Irgalmatlan a ritmusszekció, miközben az még csak az alap, amire pakolva és pakolva van az összes zajos szar. A Flammable Man című nótában is szintén, ahol a The Locust szintű gitár egy vérgeci vámpír. Míg a Satan In The Wait a billentyűivel inkább melankolikus nagyvárosi noir. 

Ezért is furcsa, hogy a Less Sex meg blues. Még ha meg is hekkelték a tradíciókat a monumentális effektekkel. A többihez képest abban élvez előnyt ez a dal, hogy említett frontemberünk végre felhajtja az inggallérját és hoz az éneksávon egy leheletnyi ötvenes éveket. Így ez lett a lemezen a második szám, amiben valóban énekel. De hogy az Ocean Song és a Guest House perceiben megint nem, az engem nem nagyon érdekel. A Birthday Party és Nick Cave hatása jutott eszembe, ahogy sulykolva a sorokat valahogy még hatásosabbá teszi a gép és vér hibrid Daughters emocionális propagandáját. Jon Syverson dinamikus témái és a diktált tempó meg egyébként sem hagynak más választást. Azokból egészen egyszerűen ez a hanghordozás következik. 

A lemezen, ami érzésre egyébként szerintem skorpió és kutya. Amikor kör alakban tűz ég és beteszel középre egy skorpiót, az képes átélni a kilátástalanságot. A szervezete által létrehozott méreg őt is megöli és simán meg tud hozni egy olyan súlyú döntést, hogy megszúrja magát. Ahogy alapvetően egy kutyát is az ösztönei irányítanak, mégsem hugyoz le minden sarkot. Ha figyeltél már meg ilyet, egy kutya nagyon is körültekintő és átgondolja, hol és mikor hagy maga után jelet. Az effajta megfontolt kommunikációban nincsen sallang, nem fut felesleges köröket. Csak ott üríti ki vizeletét, ahol tökéletesen meggyőződött róla, hogy annak értelme van. Ezért is mondanám, hogy isteni az új Daughters lemez, de mint tudjuk Isten csak egy legenda. A You Won' Get What You Want című lemez viszont igazi.